Az emberi kultúrtörténet természetes része, hogy a gazdasági változásokkal a társadalmi folyamatok, és, ennek következményeként a privát szféra is modernizálódik, módosul. A 20. század feminista hullámai elérték, hogy a nőket is egyenlő jogok és lehetőségek illessék meg az oktatásban és a karrierben, gazdaságilag függetlenedjenek a házasság intézményétől.

Azonban felmerül a kérdés, hogy innentől kezdve mennyire várhatjuk el a férfiaktól, hogy ők kezdeményezzenek, ők hozzanak döntéseket a randizást illetően, ők fizessenek? Hol van az a terület, ahol fedi egymást az egyenjogúság és a tradicionális férfi-női szerepkör? Létezik ilyen egyáltalán?

Messzemenő társadalomkritikai következtetések levonása helyett azonban térjünk vissza a való élethez, és ahhoz, hogy ez a probléma/dilemma hogyan is jelenhet meg az internetes társkeresésben.

Ha a férfi (nem teljesen alaptalanul) azt feltételezi, hogy az online társkeresőkre regisztrált nők egytől egyig amazoni vadászösztönökkel rendelkeznek, és minden számukra szimpatikus férfival felveszik a kapcsolatot, vagy, hogy kiéhezett vérebként vetik rá magukat minden eléjük vetett csontra, akkor csalódni fognak. Attól, hogy a nők is kenyérkeresők, még nem veszítik el a nőiségüket és arra való igényüket, hogy nőként bánjanak velük (persze megint lehetne vitatkozni azon, hogy ki szereti, ha előre engedik az ajtónál, és ki nem, stb.) Az egyenlő bánásmód nem egyenlő azzal, hogy a randizás és a hódításhoz való hozzáállás is ugyanolyan lesz a két nem esetében.

Fogalmazhatnánk így is: a nemi szerepek határainak elmosódásának nem közvetlen következménye, hogy már nem kell szimpátiát ébresztenünk a másikban ahhoz, hogy meg akarjon minket ismerni. Nem szabad sztereotípiák és előítéletek alapján bepróbálkozni valakinél, megfeledkezve arról, hogy elsősorban emberként kell egymással bánnunk, fel kell ébreszteni a másikban a vágyat, hogy a bennünk rejlő ember, személyiség érdekelje, ne pedig csak a potenciális párkapcsolati és/vagy szexuális partnert lássa bennünk.

Ehhez pedig édes kevés az, hogy mindenféle háttér információ és hódítási kísérlet nélkül elküldjük valakinek az elérhetőségeinket, aztán várjuk a sült galambot. Egyrészt tálcán kínálunk valamit, amivel könnyű visszaélni, másrészt szimpla számsorként vagy egy Facebook linkhez való hivatkozásként jelenünk meg a kiszemelt számára, kisujjunkat se mozdítva azért, hogy a személyiségünk miatt akarjon minket megismerni, sőt, esélyt se adunk a kezdetben oly fontos vonzalom kialakulásának, a találgatásoknak, a rózsaszín felhőknek.

Randizni kihívás. Ismerkedni izgalmas. Hiba lenne megpróbálni egérutat keresni, mert ezzel nemcsak az egésznek a varázsa esik el, de a sikerességi faktorunk is csorbát szenved - az önértékelésünkről nem is beszélve. Sőt, a másikat is minősítjük azzal, ha azt feltételezzük, hogy akárkivel felveszi a kapcsolatot, aki hozzávág egy telefonszámot. Milyen partnert szeretnénk? Aki akárkivel hajlandó találkozni, vagy akinek ki kell a figyelmét, akit meg lehet hódítani, és akinek ennek következményeként csak mi fogunk kelleni?