De miről szól valójában ez a nap? Arról, hogy kedveskedjünk szívünk választottjának, vagy arról, hogy szórjuk a pénzt? Bármennyire is kedves gesztus egy üdvözlőkártyát vagy csokit venni ilyenkor a párunknak vagy valakinek, aki még csak a kiszemeltünk, mégis nehéz megszabadulni attól a kissé paranoidnak tűnő gondolattól, hogy ezzel is csak hozzájárulunk a fogyasztói társadalom ördögi köréhez.  

Persze a Valentin-nap nem csak gazdasági szempontból okozhat frusztrációkat, hiszen mi van, ha valakivel már ismerkedsz, találkozgattok, de még nem hivatalos a kapcsolat? Veszel a másiknak valami apróságot? Egyáltalán a mai árakkal mi számít apróságnak? És mi van, ha a másiknak a Valentin-napi ajándékozás olyan szintlépés, amire még nem áll készen? Mi van, ha kínosan sül el az egész?

Szerencsére minden kellemetlen helyzetet el lehet kerülni azzal, ha előre megegyeztek valamiben, akár abban, hogy úgy tesztek, mintha ez a mézes-mázos rózsaszín ködös ünnepnap nem is létezne, és folytatjátok az ismerkedési, flörtölési fázist, mintha mi se történt volna. Ne legyen a Valentin-nap kényszer, amit ki kell húzni a listáról, mint a bevásárlást vagy az olajcserét. Ne legyen kommersz, ne gondoljunk, hogy egyenes arányban van egymással az elköltött pénz mennyisége és az érzelmeink komolysága, mélysége.

Ráadásul a szingliknek is frusztráló lehet, ilyenkor hajlamosabbak lehetnek a negatív önszemléletre, mintha idén is elbuktak volna, mert egyedül töltik a Valentin-napot. Mindenhol szivecskés ajándékok, csöpögő reklámok, és még sorolhatnám.

Az ünnep alapgondolatával persze semmi baj nincs, ha mellette az év többi napján sem felejtjük el kifejezni az érzéseinket, és ha nem stresszelünk rá, nem érezzük kényszernek. Úgyhogy egyezzetek meg előre a párotokkal vagy azzal, akivel éppen randizgattok, hogy mennyire veszitek komolyan az ünnepet. Annyit nem ér, hogy emiatt bármelyikőtök is frusztrációt érezzen vagy feszültséget szítson kettőtök között.