- Nincs lezárás
Egy párkapcsolat vége sosem egyszerű. Ha belegondolunk, rémisztő, hogy valaki az életünk része, napi szinten kommunikálunk, aztán… mintha nem is ismernénk egymást. De egy párkapcsolatnak konkrét kezdete van, behatárolható, egy fejezetet lezáró szakítással. A majdnem szerelmekről ez nem mondható el, hiszen hogyan zárhatnánk le valamit, ami valójában el sem kezdődött? Nincsenek boldog emlékek, összetört ígéretek, amiket gyászolhatnánk, csak a légvárak, találgatások, és a fránya „mi lett volna, ha…?”
- “Hiszen nem is jártatok.”
Ami nem jelenti, hogy érzelmileg nem volt valódi az élmény. Ez is elég frusztráló – volt valami, de mégsem, volt ő nekem valaki, de sosem volt az enyém… Nem tudjuk felcímkézni, bekategorizálni, bedobozolni. De amikor minden remény elveszik a beteljesülésre, akkor ugyanúgy fáj, csak még feljogosítva sem érzi magát az ember, hogy kiboruljon, hiszen milyen alapon? Miért tartozna a másik ember nekem bármivel? Nem ígért semmit, és én a világot vártam tőle… Nincs bűnbak, aki elviszi a balhét, magunkra maradunk a gyászunkkal, valós emlékek nélkül, de valós fájdalommal.
- Ex? Áh, dehogy
Mégis hogy hívjuk őket? Exnek? Nem, csak az a valaki, akivel beszélgettünk és voltak szikrák, meg rózsaszín felhő, és gyomorgörcs. Elindult „valami”, aztán az a valami, az a majdnem kapcsolat is elvetélt. Mintha ezt olyan könnyű lenne elmagyarázni úgy, hogy ne tűnjünk teljesen idiótának...
- A megbánás érzése tovább tart, mint a kudarcé
A kudarc az életünk természetes velejárója. Minden porba dőlő kapcsolat, akármennyire is hazavág minket az adott pillanatban, az életünk része, hozzájárul a személyiségünkhöz, az élethez és a szerelemhez való hozzáállásunkhoz. Büszkeségünket levetkőzve lecsupaszítjuk magunkat, vállaljuk a sebezhetőséget, a kockázatot, hogy a végén teljesen idiótának és vesztesnek érezzük magunkat. De tanulunk valamit az egészből, megerősödünk, megyünk tovább, mert tudjuk, hogy nincs értelme hátranézni, újra keressük a szerelmet, valami jobbat, valami mást. A majdnem szerelmekkel nem ez a helyzet. Csak kimondatlan vallomások vannak, légvárak, megbánás, hogy elszalasztottuk a lehetőséget, és nem tudjuk, hogyan keressünk mást, hiszen a soha be nem teljesülő kapcsolatba azt képzelünk bele, amit akarunk: tökéletességet, örökké tartó szerelmet, a „ha összejött volna, jobb lenne, mint bárkivel” illúzióját. És amíg ezt a tévképzetet, az álmokba való görcsös kapaszkodást nem adjuk fel, addig nem állunk készen egy valódi, viszonzott kapcsolatra sem.
- Összehasonlítod magad a másik jövőbeli párjaival
Igen, mind tudjuk, hogy hasonlítgatni nem hogy nem szép dolog, de még csak értelme sincs. Mégis, mind csináljuk, mert tudni akarjuk, hogy mégis mi az, ami a majdnem szerelmünk új párjában megvan, belőlünk pedig hiányzik? Miért ő? Miért nem én? Ők megkapják a teljes menüt, neked meg csak a kenyérmorzsák jutnak…
Szerencsére a fentiek ellenére a majdnem szerelmek okozta fájdalom is véget ér egyszer. A legfontosabb talán, hogy tudatosítjuk magunkban, a másik is csak ember, nem pedig a képzeletünk által minden jóval felaggatott, piedesztálra emelt, megtestesült tökéletesség, hiszen olyan nem létezik. Egy valódi, hús-vér embert a hibái tesznek szerethetővé, ahogy egy kapcsolatban is vannak mélypontok és kihívások, de éppen ettől lesz életszerű. Ettől lesz két ember kapcsolata, ettől lesz beteljesült, nem pedig majdnem szerelem.